Hana-chan

Íme, még egy írótárs.*-*
Itt Hana-chan műveit olvashatjátok. Fogadjátok sok szeretettel. :3

Talán egy idézettel kezdenék mely már régóta megfogalmazódott bennem: „Mindenki céllal születik; álmokkal, vágyakkal és tettekkel melyeket érzéseink, gondolataink irányítanak. A döntés, hogy jó utat válassz nehéz, de nem mindig a legegyszerűbb és legegyenesebb út a helyes. Olykor szenvedésen és szomorúságon át vezet, de ha a szemed előtt tartod céljaid, akkor nem érhet kudarc, mert tudni fogod, hogy te megküzdöttél, s így talán nem is maga a cél, amit elértél okozza a legnagyobb örömet, hanem a tudat, hogy te megjártad az utat, ami odáig vezetett.” Azt hiszem valahogy így kezdődött el az út, melyen meg tanultam úgy élni az életemet, hogy ne bánjak meg benne semmit, de ahhoz, hogy ezt el is érjem sok mindent kellett megértenem. Többek között azt, hogy a világ miért ilyen kegyetlen az emberekkel, vagy, hogy az ember miért ilyen kegyetlen a másik emberrel. Az én történetem talán nem kezdődött túl jól, de nem ettől leszek az, aki vagyok, hanem attól, hogy kivé akarok változni. Összesen 12 évet töltöttem az árvaházban és minden egyes nap végén megkérdeztem magamtól miért nem szeretett senki, vajon bennem van a hiba, vagy talán másokban? Nos, most elmesélek egy történetet mely abban az időben történt, amikor 10 éves lettem.
Szép tavaszi nap volt, az égbolton bolyhos bárányfelhők úsztak lustán, s én hunyorogva meredtem bele a fényesen sütő napba. A szél lágyan suhogtatta meg a fák leveleit, azok pedig finom ujjaként integettek felém. A kis tó, mely az árvaház épületének udvarán feküdt, lágyan ringatózott és tunya fodrokat vetett a parancsoló szellőnek. A ház tornyán ülő szélkakas táncra perdült néhány szállingózó lepkével, akik finom selyemszárnyaikkal, halkan repkedtek körülötte. Az arcomat a nap felé vetettem, a sugarak meg-megsimogattak, mire én lágyan elmosolyodtam és egy vágyakozó pillantást vetettem fel a magasba, az égen repülő madarakra és arra gondoltam, bárcsak én is olyan szabad és könnyű lehetnék, megkapaszkodnék a szél szárnyán és szállhatnék, hogy senki ne állíthasson meg. A szívem ilyenkor hevesen és álmodozva dobogott, éreztem apró lüktetéseit, ahogyan velem együtt érez és vágyakozik. Csak feküdtem és bámultam a messzeséget, míg mindenki más labdázott, hintázott, vagy a kis tavon úsztatta papírhajóit. Én nem akartam olyan lenni, én soha nem akartam ide tartozni, engem nem lehetett falak közé zárni, mert bár legyen így, az álmaim mindig túl voltak-e vöröstéglás épületen, túl a városon, s túl mindenen. Ekkor valaki kikiabált az épület nagy, kékmázas ajtaján és a gyereksereg elkezdett befelé özönleni, de én továbbra is a földön hevertem, mintha odaragadtam volna, meg sem mozdultam, pedig egy figyelmeztető hang most felém kiáltott. A nevemen szólított, de olyan, volt mintha süket lettem volna, az agyam kattogott, mint a zakatoló gőzös forró kerekei.
- Hé, Jacob! Ne bambulj már! – kiabált oda nekem egy közelebbi hang, de csak a fejemet fordítottam arra, s ekkor egy lábat láttam amint előttem toporog. – Figyelsz, te egyáltalán? – kérdezett megint a dühösen sziporkázó hang, mire én lustán felnéztem és egy fényárban úszó lány, fehérarca tekintett vissza rám. Nagyot sóhajtottam majd egy erőltetett mosoly kúszott a számra.
- Igen Linda. – válaszoltam halkan, és lassan feltápászkodtam, majd Lindára néztem megint. Ő volt a felügyelő az árvaházban, talán az egyetlen, aki nem beszélt velem csúnyán és otrombán, bár a kedvesség nem volt az erőssége neki sem. Aranybarna haját rakoncátlanul fújta a szél és mindenfelé szálldosott még az arcomba is belefújt néhány szálat, majd megéreztem gyümölcsillatú samponjának aromáját.
- Na, gyere, mert a végén még lemaradsz az ebédről. – mondta sietve és megfogta a kezemet, mire én kissé dühösen kaptam el az övétől, mely puha és meleg volt, meg egy picit vizes is, az előbbi mosogatástól melyet mindig ő végzett. – Jól van nagyfiú, nem kell a durci. – vetette oda, de nem volt mérges. Végigsétáltunk a gyepen, mely frissen nyírt volt, és az épület ablakain át behatolt az előtérbe a szaga és teljesen átitta a levegőt. Az étkezőben már nagyban zajlott az evés, a gyerekek zsibongása áthatotta az egész termet, minden sarkot megtöltve vele. Csendben léptem be és próbáltam egy üres helyet keresni, ahol kevesen ülnek, majd leszottyantam egy pici piros és kopott székre. A tálban gőzölgő leves várta, hogy kimerjék, az illata megcsapta az orromat és minden érzékemmel rákoncentráltam, majd mertem egy nagy adagot magamnak és lassan kanalazni kezdtem. Mindezek végeztével gyorsan eltelt az idő és már a vacsora után kiültem az erkélyre, ahonnan a csillagokat vizsgálgattam, mely az évek során mindennapos tevékenységemmé vált. Szemeimet újra felemeltem és néztem az égboltot. Olyan volt, mint egy fekete pókháló, melyre felragadt ezernyi és ezernyi szentjánosbogár és fényükkel örökké megvilágították egy árva gyermek életét. Ekkor halk neszek szűrődtek valahonnan, mire megfordultam, de a sötét szobában minden rezzenéstelen volt, ám újra hallottam, de immáron tudtam, hogy a kertből jön és kíváncsian pillantottam le. Egy pillanatra feltűnt előttem egy alak, egy apró és vékony alak, mely finoman lépegetett a friss, harmatos füvön. Kutya volt, egy kóbor kölyökkutya, aki valószínűleg a sövényen át jutott be menedéket keresve. Lerohantam a lépcsőn, amilyen halkan és gyorsan csak tudtam, majd kiléptem mezítláb a fűre. Elnevettem magamat, ahogyan végigcsiklandozta a talpamat egy nedves fűszál, de ekkor halk mocorgás ütötte meg a fülemet a közeli bokorból. Óvatosan léptem oda, mire egy pici, nedves orrocska bökődött neki a kezemnek. Halk nyüszítés és egy meleg nyelvecske, majd egy puha, szőrös kis fejecske és két apró, barna szempár. – Hát, szia! – köszöntem neki. – Te is egyedül vagy? – kérdeztem szomorúan és együttérzőn, mire egy kicsi vakkantás volt a válasz. Kiemeltem a bokorból, és az ölembe ültettem, egy fehér kuvaszkölyök volt, de a bundája csupa kosz és csomó volt. Simogattam és halkan beszéltem neki, közben a csillagokat nézegettem, de egy percre sem hagytam abba a mesélést, majd azon kaptam magamat, hogy a fejem lehajlik, és a testem elernyed az álmosságtól, egy pillanat és már aludtam is. Másnap reggel azon kaptam magamat, hogy négyen körbeállnak, de az ölemben még mindig ott van Pufi, a kiskutya és nagyban húzza az igazak álmát. Ami ezek után történt, mélyen belevésődött az elmémbe, hogy az embereknek nem számít semmi és senki, s bár szerettem volna, ha másként alakul minden, az egyetlen, akinek elmesélhettem mindent, ami nyomta a szívemet, őt is elvették tőlem. Nem mondhattam el másnak, amit neki mondtam, éreztem, hogy ő figyel és hallgat, hogy ő megért, pedig nem ember, mégis tudtam ennek ellenére az egyetlen volt, aki életemben először szeretett, még ha csak egy kis időre is, de velem volt, velem vágyott, velem érzett.