Abby L. Jones

"Sziasztok Nagyon szeretek írni, és úgy döntöttem megosztom veletek az egyik novellám A romantikus novelláim szereplői általában Adam és Abby. Gondolom azt már kitaláltátok, hogy Abby kicsoda

A nap lassan eltűnt a horizonton, vörös és narancssárga színekben játszva. A sós tengervíz csendesen zúgva nyaldosta a homokos tengerpartot. Én a víztől körülbelül másfél méterre ültem és egy dal szövegét írtam a homokba az ujjammal. Egy versszakot sikerült összehoznom, amikor elfogyott az ihletem, és elakadtam. Ránéztem a lenyugvó napra, hátha eszembe jut valami, de csak a régi emlékeim törtek fel újra, amitól egy könnycsepp gurult ki a szememből és esett a homokra. Hirtelen hangokat hallottam, valaki közeledett felém a parton. A kézfejemmel gyorsan letöröltem az arcomat és a vizet bámultam abban reménykedve, hogy az idegen mit sem törődve velem elmegy. De amilyen nagy az én szerencsém ez nem így történt. A szemem sarkából láttam, hogy egy férfi áll meg mellettem, de egészen addig nem néztem rá, amíg meg nem szólalt:
-Gyönyörű a napélemente , nem igaz?-kérdezte mély, férfias hangon. Végignéztem a toronyként fölém magasodó pasason: Hollófekete haja fel volt zselézve, a szemének nagyon szép íve volt, bár a színét sajnos nem láttam az árnyék miatt, tökéletes szája egy apró, szívdöglesztő félmosolyra húzódótt. Fekete inget, fekete bőrdzsekit és szürke csőnadrágot viselt. Amikor rájött, hogy nem fogok válaszolni, leült mellém. Alig öt centi távolság volt közöttünk.
-Hogy hívnak?-kérdezte, tovább eröltetve a beszélgetést.
-Abigail.-sóhajtottam megadón.-De szólíts csak Abby-nek.
-Az enyém Adam.
Ránéztem és most végre láthattam a szemét. Gyönyörű zöldeskék volt. Ezen a férfin minden tökéletes?!
-Szeretem nézni a lenyugvó napot.-mondta Adam pár percnyi csönd után.
-Miért erölteted?-kérdeztem.
-Mert meg akarlak ismerni.
-De miért?
-Nem tudom.-sóhajtott és a vizet bámulta. A nap narancssárga színben játszott az arcán és a fénytől csillogott a szeme. Angyali volt az arca, gyönyörű. Egyszerűen annyira vonzott, olyan kedvesség és nyugodtság áradt felőle, hogy minden bánatomat elfelejtettem. A szívem egyre hevesebben dobogott és a szemem az arcán ragadt, amit pechemre észrevett.
-Engem bámulsz.-suttogta, és ő is rám nézett.
-Én…én…-dadogtam és éreztem, hogy az arcom lángba borul.
-Gyönyörű vagy amikor elpirulsz. Mindenhogy gyönyörű vagy.
Adam az egyik kezét az arcomra tette és mélyen a szemembe nézett. A szívem egy másodpercre kihagyott, ahogy egyre közelebb hajolt az arcomhoz, majd ajkait puhán, édesen az enyémekhez érintette. Bizalmatlan volt, mintha attól félne hogy ellököm ezért úgy döntöttem, hogy felbátorítom. Egyik kezemet a hajába vezettem, a másikat a tarkójára tettem, ezzel még közelebb húztam magamhoz. Egészen hozzám simult, a kezeit a csípőmre tette. A nyelveink együtt mozogtak, ami valami csodálatos érzés volt. Hirtelen hanyatt döntött a homokon és egyik keze egy utat járt be, a vállamtól egészen le az oldalamon, a csípőmig és vissza, a másikkal az arcomat simogatta. Én a nyakáttartottam átkarolva. Nem tudom meddig feküdtünk így, de amikor befejeztük mindketten gyorsabban kapkodtuk a levegőt, és mivel Adam mellkasa az enyémnek nyomódott éreztem, hogy az ő szíve is gyorsabban ver. Lehajolt, pár apró csókot adott a nyakamra és az arcomra, majd felkellt és magával húzott engem is.
-Azt hiszem mennünk kéne, mert mindjárt beesteledik.-nevetett fel azon a csodás hangján.-Megmutathatnám, hogy hol lakom.
-Benne vagyok.-nevettem vele. Kézenfogva elindultunk a parton.
Abby L. Jones"
(Bocsi Abby, de csak így tudtam megoldani ^^" . Innentől neked kell kiposztolnod a történeteket. :DSok sikert, jó munkát!)

Ez így tökéletes Aya  <3
Amúgy én sokszor írok Adam és Abby megismerkedéséről, arról, hogy hogyan jöttek össze, de azért már az utána lévő életükről is szoktam  úgyhogy ne csodálkozzatok, hogy sok történetemben még nem ismerik egymást
Itt van a következő történet:

Leszálltam a motorról a nagy ház előtt és vettem egy mély levegőt. Már jó pár éve barátok voltunk Adammel, ő volt a legjobb barátom, és csak egy apró bökkenő volt: amióta csak ismertem tiszta szívből szerelmes voltam belé. Sokszor megkíséreltem már, hogy csak barátként gondolok rá, és össze is jöttem pár sráccal, de mindig kudarcot vallottam, az érzéseim változatlanok maradtak. Na mindegy. Előhalásztam a kulcsomat, mert kulcsom volt Adam házához, és beléptem, de Ő nem volt sehol. Hallgatóztam egy kicsit, és ekkor neszeket hallottam az emeletről, Adam hálószobája felől. Gyorsan felmentem, benyitottam Adamhez és a meglepő látványtól hangosan kacagni kezdtem. Ugyanis Adam egy szál alsógatyában járkált fel és alá. Amikor meghallotta, hogy bejöttem megállt és rám nézett a szép zöldeskék szemeivel. A pillantásába düh és kétségbeesés vegyült.
-Abby.-mondta és én nagy nehezen abbahagytam a kacagást.-Abby segítened kell. Egyszerűen nem találom… elveszett…
-De micsoda Adam?-kérdeztem tőle, és majd elolvadtam a látványtól. Hollófekete haja kócosan meredt az ég felé, idegességében azt a szép vonású alsó ajkát harapdálta, és a teste… az tökéletes volt. Nem volt izomagy, de azért nem is volt kövér, tökéletes volt. Imádtam minden porcikáját.
-A dalszöveges füzetem.-mondta és egyik kezével a hajába túrt. Hála istennek nem vette észre, hogy őt bámulom.-Lezuhanyoztam, és zuhanyzás közben megjött az ihletem. Amikor kijöttem elhatároztam, hogy leírok mindent, de nem találtam sehol a füzetemet. Ezért elkezdtem keresni, és nem jutottam el az öltözködésig.
-Hát szerencse, hogy azért alsógatyát vettél fel.-nevettem, bár nem éreztem akkora nagy szerencsének. Na de most a füzetkeresésre kell koncentrálnom. Én lent a nappaliban kerestem, Adam pedig fent a szobájában és a többi fenti helyiségben. Olyan volt, mintha tűt keresnénk a szénakazalban, mert Ad-nek hatalmas háza volt. De hatalmas szerencsém volt, és mindössze tíz perc keresgélés után megtaláltam lent, a kanapé alatt.
-Megvan Adam.-kiáltottam föl. Pár másodperc múlva már hallottam is, ahogy pattog lefelé a lépcsőn. Az arcáról sugárzott a boldogság, ahogy odafutott hozzám, felkapott és kétszer körbeforgatott, miközben én hangosan nevettem.
-Nagyon-nagyon köszönöm Abby.-mondta mosolyogva, miután lerakott a földre.-Egy angyal vagy.
-Tudom.-mosolyogtam.-De nini, felöltöztél.
Ad sötétkék inget vett fel, szürke csőnadrággal, fekete szegecses kesztyűvel és fekete bakanccsal. Állati jól nézett ki.
-Gyorsan magamra kaptam valamit.-nevetett.-Még a végén zavarba hozlak.
-Szeretnéd.
Leültem a kanapéra, és Adam követte a példámat.
-Mi kell ahhoz, hogy zavarba ess?-kérdezte.
-Azt nem fogom elmondani.
-Akkor ki kell találnom.
Az egyik kezét finoman az arcomra rakta,megcirógatta, majd lassan elindult lefelé. Végigsimított a nyakamon, a vállamon, végig a karomon és végül a combomon hagyta a kezét.
-Na ez zavarba hozott?-kérdezte egy hamiskás félmosollyal, amitől elolvadtam.
-Nem.-mondtam, de a hangom remegéséből érződött, hogy ez hazugság.
-Igazán? Akkor mást kell kipróbálnom.
Mélyen a szemembe nézett, közelebb hajolt hozzám, és finoman, puhán megcsókolt. Az ajkai elképesztően puhák és édesek voltak, és sokkal jobban csókolt,mint ahogy azt képzeltem. Átkaroltam a nyakát, hogy közelebb húzzam magamhoz, ő a kezeit a csípőmre tette, hanyatt döntött a kanapén és fölém feküdt. Az egyik kezét végigfuttatta az oldalamon fel és le, majd megtámaszkodott a fejem mellett. Végigcsókolt az államon, majd elkezdte szívni és csókolgatni a nyakamat. Hangos sóhaj tört fel belőlem ahogy simogatott és csókolgatott. Az ingénél fogva felhúztam magamhoz, megcsókoltam és a lábaimat átkulcsoltam a derekán. A nyelveink és száink tökéletes összhangban mozogtak és ez volt a legcsodálatosabb érzés amit valaha éreztem. Mindkettőnk légzése és szívverése gyorsabb volt az átlagosnál. Beletúrtam a fekete hajába, ahogy kissé elhajolt tőlem és mélyen egymás szemébe néztünk.
-Abby.-kezdte.-El kell neked mondanom valamit, amit már rég be kellett volna vallanom.
-Mondd.-suttogtam. Felült, felhúzott magával engem is, szembe fordított magával és vett egy mély levegőt.
-Évek óta ismerlek Abby, és mindig is te voltál a legjobb barátom, mindig meghallgattál, bármit elmondhattam neked, nem adtad volna ki a titkaimat senkinek. Amióta ismerlek azt hazudom neked, az ismerőseimnek, sőt még magamnak is, hogy nem szeretlek, csak úgy mint egy barátot, egy testvért. De azt hiszem végre el kell ismernem, hogy mindez nem igaz. Amióta csak ismerlek olyan erős, tiszta és őszinte szerelmet érzek irántad, amit még soha senki iránt nem éreztem.
Ahogy végighallgattam ezt a vallomást könnycseppek gurultak végig az arcomon, amiket most Adam nevetve törölt le. Ő színt vallott, most én jövök.
-Adam.-mondtam nevetve.-Amikor először megláttalak, amikor besétáltál az életembe, beléd szerettem. Évek óta élt bennem ez az érzés, de sosem mertem elmondani, mert féltem. Féltem, hogy nem szeretsz viszont és ha elmondom hülyének nézel és már a barátom sem akarsz majd lenni. De most… Istenem Adam szeretlek. Őrülten szeretlek.
A nyakába borultam és megcsókoltam.Határtalan boldogságot éreztem, repülni tudtam volna az örömtől.
-Tudod.-mondta Adam amikor hajlandó voltam elengedni őt.-Már szinte itt laksz és ismersz is már jól. Jobban mint bárki más. Arra gondoltam, hogy ideköltözhetnél hozzám,és akkor végre igazán együtt lehetnénk. Mit gondolsz?
A mosolyom csak még szélesebb lett, bár nem tudtam, hogy ez még lehetséges, és boldogan felnevettem.
-Adam, te pár perc alatt váltod valóra mindazt amiről én már évek óta álmodozok. Hát persze, hogy hozzád költözöm.
Magához szorított, azután együtt nevetve elterveztük a költözést és megírtuk a dalt, amit, mint
kiderült, Adam rólam írt.

Remélem tetszett ^^

Újabb történeeeeeet:)    

Magányosan ültem a park közepénél lévő kis padon. Az eső zuhogott, de én nem bántam, így legalább nem látszódott, hogy sírok. Nem mintha bárki láthatta volna, hiszen teljesen egyedül voltam az egész parkban. Pittyegett a telefonom, bizonyára az unokanővérem megint SMS-t küldött. Vele laktam, legalábbis eddig, de most el akart költözni a barátjával. Én nem tartottam vissza, hiszen jogom sem volt hozzá, csak fájt, hogy ő is elmegy, az az ember, aki a szüleim halála után befogadott. De előbb utóbb mindenki elmegy... Újra pittyegett a telefonom, de ezúttal megelégeltem és kikapcsoltam. Ekkor léptek hangja hangzott fel, ahogy a vizes betonon csattogtak. Leszegtem a fejemet és reméltem, hogy az idegen tudomást sem véve rólam elmegy. De természetesen nem ez történt, hanem letörölte e mellettem lévő helyet és leült. A szemem sarkából gyorsan végigmértem a mellettem ülő férfit: Fekete haj, fekete esernyő, sötétkék farmerdzseki, szürke csőnadrág, fekete bakancs. A stílusa bejött.
-Meg fogsz ázni.-mondta és közelebb csúszott hozzám, így az esernyője alatt már ketten voltunk.
-Már így is teljesen vizes vagyok, úgyhogy teljesen mindegy.-válaszoltam, kissé bunkón. Ő nem tágított, teljesen nyugodtan ült mellettem, alig pár centire.
-Azért én nem szeretném, hogy ennél jobban megázz.-mosolygott és a szemembe nézett. Ahogy azok a szép zöldeskék szemek az enyémbe fúródtak, valami mintha helyrekattant volna bennem, egészen pontosan a szívemben. Az arcát csak most néztem meg igazán. Valami csodaszép volt, egészen angyali. És a szemei… azok tökéletesen tükrözték a lelkét.
-Mi a neved?-kérdezte suttogva.
-Abigail.-suttogtam én is.-De szólíts csak Abby-nek.
-Az enyém Adam.-mondta és megint elmosolyodott. A mosolya tökéletesen őszinte, kissé kisfiús volt, de ez adta meg a báját. Visszamosolyogtam rá, végre felvidulva. Az egyik kezét a derekamra tette, hirtelen magához rántott és az ajkai fogságba ejtették az enyémeket. Átkaroltam a nyakát és az egész testemmel hozzá préselődtem. Az esernyő kiesett a kezéből, le a pad mellé, így a szabaddá vált másik kezét az arcomra rakta, és a hüvelykujjával finoman simogatni kezdte. Az eső nagy cseppekben esett ránk, így most már Adam is elázott, és a hajáról a víz lecsöpögött az arcunkra. Végigsimítottam a nyakán és a mellkasán, és a kezemet a szívére tettem, ami sokkal gyorsabban vert. Éreztem, hogy elmosolyodott. A kezét végigvezette az oldalamon, megcirógatta az arcomat, majd visszatette a derekamra, és egy halk sóhajjal kicsit eltávolodtunk egymástól.
-Miért sírtál?-kérdezte.
-Miből gondolod, hogy sírtam?
-Ugyan Abby. A szemed tiszta vörös volt.
-Hajh, jól van. Igazából semmi különös, csak… Az unokanővéremmel lakok, vagyis laktam eddig. El akar költözni a barátjával és én nem is tartom vissza csak… csak fáj, hogy megint egyedül maradok.
Adam elgondolkodva bámult az arcomba, majd kis csönd után megszólalt:
-És mi lenne, hogyha nem kéne egyedül maradnod?
-Ezt hogy érted?
-Hát mondjuk… Találkozgathatnánk, nálad aludnék, vagy te nálam, meg ilyenek.
Olyan aranyos volt, zavarában gyorsan elhadarta, hogy mire gondolt. Egy apró csókot adtam neki, ezzel fejezve ki neki, az egyetértésemet.
-Hazakísérlek.-mondta nevetve.-Az unokanővéred már biztosan betegre aggódja magát.
-Jesszusom tényleg! Már vagy 20 üzenetet küldött, és hívott is…
-Hajaj, akkor siessünk.
Adam kiöntötte az esernyőjébe gyűlt vizet, majd összecsukta, mert már így is teljesen vizesek voltunk. Ezután megfogta a kezem, és elindultunk hozzám.

Remélem tetszett ^^ 

Sziasztok  Elkezdtem egy hosszú történetet írni  Ez nem novella, ez egy hosszú, folytatólagos történet lesz remélem tetszeni fog ^^

A Szellemvadász
1.Fejezet:
Akik hisznek a szellemekben, azok úgy gondolják, hogy a szellemek áttetsző, megfoghatatlan, láthatatlan lények. Nem is tévednek nagyot, hiszen az átlagembereknek tényleg ilyenek a szellemek. Viszont vannak olyan emberek, akik olyan képességgel születnek, hogy látják, hallják a szellemeket, képesek megérinteni őket és bizonyos fegyverekkel az erőszakosabbakat meg is tudják ölni. Ők a Szellemvadászok. Ilyen képességgel születtem én is. 10 éves koromban az apám elkezdett kiképezni a lopakodásra, a nyomkövetésre, a fegyverhasználatra és a szellemölésre. A szüleim két éve, 17 éves koromban-autóbalesetben meghaltak, így már csak én és a nővérem maradtunk. Azóta nála lakom, de ő borzasztóan félt a foglalkozásom miatt. Ő neki nem adatott meg az, az áldás, ami nekem, bár ő ezt nem bánta, mivel az én képességemre is átokként tekintett. Nem tudta felfogni, hogy én ezzel rengeteg emberéletet mentettem már meg. Az emberek olyan szűk látókörűek, nem látnak tovább a saját önző dolgaiknál.
-Becky. –kopogott be az ajtómon a nővérem. –Kész van a vacsora.
-Megyek Sam.
Lekászálódtam az ágyamról, és egy percre csendben hallgatóztam. Mindig ébernek kellett lennem, a gonosz szellemek aljas lények, csak nagyon apró jeleket adnak magukról, az ottlétükről, de ezeket nagy figyelemmel észre lehet venni. De most szerencsére nem volt semmi, csak a tökéletes csönd. Lementem a konyhába, ahol már várt az istenien illatozó vacsora. Mivel farkaséhes voltam azonnal nekiestem nővérem illatozó főztjének.
-Ma is elcsászkálsz Becky?-kérdezte Sam. Mindig így hívta azt, amikor dolgoznom kellett.
-Nem. Ma szabadnapom van. Miért?
-Csak mert ma nem leszek itthon.
-Ó… Csak nem azzal a Deannel randizol?-kérdeztem mosolyogva. Sam egy buliban ismerte meg Deant, a múlt héten.
-Nem… Vagyis igen… De ehhez semmi közöd.
-Jaj Sam, nyugodj meg. Csak érdeklődtem.
-Rendben. Akkor el is indulok.
-Máris mész?
-Igen, fél óra múlva itt lesz értem.
-De nem mehetsz így.-mondtam felháborodva, hiszen teljesen hétköznapian volt felöltözve.
-Miért ezzel mi a baj?
-Reménytelen vagy.-sóhajtottam, és felráncigáltam Samanthát a szobámba. Szerencsére a méretünk megegyezett, így rá tudtam adni a kedvenc fekete harisnyámat, és miniruhámat. Ezután szépen feltűztem a haját két hajtűvel, és kisminkeltem.
-Kész is vagy. És még mindig van 10 percünk.
-Addig elmagyarázhatnál nekem valamit, ami már régóta érdekel.
-Micsodát?
-Hogy, hogy van ez a szellemölős dolog. És miért van ez?
-Hú azt hittem, hogy erről hallani sem akarsz. De szívesen elmagyarázom: Vannak olyan emberek, akik a haláluk után nem távoznak el, hanem földhöz ragadtak lesznek. Ennek sok oka lehet, nem intézett el valamit, nem búcsúzott el a családjától, meg ilyenek, de ők nem ártalmasak, ők jó szellemek, pusztán elintézik az ügyes-bajos dolgaikat, azután elmennek a nagy ismeretlenbe. Viszont azok az emberek, akik valamilyen különösen brutális módon hallnak meg, például meggyilkolják őket, nem ilyen kedvesek. Az ő lelkük eltorzul a haláluknál. Ezek a szellemek veszélyesek, nem egyszer volt már arra példa, hogy egy ilyen szellem embert ölt. Én, és a többi szellemvadász, ezeket az eltorzult szellemeket keressük fel, és küldjük át őket egy másik helyre. Sok szellemvadász úgy gondolja, hogy ez a hely a pokol, de én ebben nem hiszek, szerintem egy másik dimenzió. Ugyanúgy, ahogy a jó szellemek sem a mennybe kerülnek, hanem ők is egy külön dimenzióba.
-És mit gondolsz anyuék melyik dimenzióban vannak?
-Nem tudom Sam… Ezt őszintén nem tudom…
Sam válaszolni akart, de ekkor egy kocsi dudált a házunk előtt.
-Ez biztosan Dean lesz.-mondta Sam felélénkülve.
-Érezd jól magad.-mosolyogtam.
Sam gyorsan megölelt, aztán futott is az ő Dean-jéhez. Lementem a nappaliba, beraktam egy filmet és lefeküdtem a kanapéra. Olyan fáradt voltam, hogy pár perc múlva el is aludtam.

Arra keltem, hogy valaki erőszakosan nyomja a csengőt. Zombi lassúsággal kivánszorogtam az előszobába és kinyitottam az ajtót. Két rendőr állt előttem.
-Ön Rebecca Dywer?-kérdezte az egyik.
-Igen én vagyok. Mit szeretnének?
-Az ön nővére Samantha Dywer?
-Igen. De kérem, magyarázzák el, hogy mi a baj.
-Hölgyem… Sajnálattal közlöm, hogy a nővérét egy órája holtan találtuk.

Ja és az ihletet köszönöm Aya-nak ^^